100 ÉVES A FÜZESGYARMATI

UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG

1902 – 2002.

Lectori Salutem!

Üdvözlet az Olvasónak!

Kedves Atyámfia, Testvérem!

Ön egy olyan kiadványt tart kezében, mely egy kis unitárius közösség hősies 100 évét villantja fel írásos és képes mozzanatokban. Egyházunk szinte négy és fél évszázados történelme folyamán nem volt és ma sem kényelmes életforma unitárius kereszténynek lenni, még a klasszikus lelkiismereti és vallásszabadság földjén, Erdélyben sem. A mi kereszténységünk nem valami általános kereszténység, mely minden lélekre rátalál és minden lelket kielégít. A mi vallásunk a reformáció természetes következményeként született, azaz hozzátartozik ahhoz a történelmi életegységhez, mely 434 évvel ezelőtt szükségesnek látta kimondani, hogy az unitarizmus szabadság és türelmesség, hogy a hit Isten ajándéka és mindenki azt a vallást gyakorolhatja, mely hitével megegyezik Ezeket a hitelveket nem volt könnyű megőrizni az elmúlt évszázadok során, amikor el kellett szenvednünk azoknak üldözését is, akikkel egy nyelvet beszélünk és akikkel egy nyelven imádkozunk, vagy el kel lett szenvednünk az átkos, istentelen, erkölcsöt és hitet romboló ideológiák pusztítását. Megmaradásunk vágya sokkal erősebb volt minden üldözésnél, ma is az, és ha kevesen vagyunk is, de vagyunk és hirdetjük, munkáljuk Isten országát. Erről mondta Orbán Balázs, a legnagyobb székely, hogy az unitáriusokat összetartásukról, Isten- és emberszeretetükről lehet megismerni!

Az, hogy a Füzesgyarmati Unitárius Egyházközség fennmaradhatott 1 OO éven át, az erős hitének, Isten-és emberszeretetének köszönhető. Természetesen, mint mindenhol, itt is voltak bomlasztó szándékok, de a hívek összetartó szeretetével és Istenbe vetett mélységes hitével sikeresen vészelte át a nehéz időket, mert a hívek önmaguk és egyházközségük építésére fordították Istentől kapott minden tehetségüket, értéküket.

Hiszem, hogy nem csak a füzesgyarmati hívek számára, hanem Egyetemes Egyházunk hívei számára is tanulságos lesz e küzdelmes történelem, hogy a következő évszázadban hogyan kell megállni a hitben, hogyan kell kiállni és megvédeni nemzeti kincseinket és értékeinket, hogyan kell megtartanunk azokat az írott és íratlan értékeket és gyarapítanunk, amelyeket azoktól kaptunk, "akik előttünk jártak".

Hiszem, hogy a gondviselő egy Istenünk meghallgatja imádságunkat, melyben arra kérjük, hogy tartsa meg az elkövetkezendőkben is e hitben összeforrott gyülekezetet és segítse annak híveit terveik és álmaik megvalósításában.

Budapest, 2002. július 27.

Atyafiságos szeretettel

Rázmány Csaba

a Magyarországi Unitárius Egyház püspöke

És megszületett...

"Én Uram, Te tudod, a nép örök gyermek: kényes szív-motorját mesével-csodával kell etetni mindég,

különben megdermed, etesd meg a népem hősi legendával,

úgy lelje a Pusztán a csodát, mint tálcán az ételt, bűvöld meg csodatevő

pálcám. Tudja meg a népem, hogy tejjel-mézzel

folyó Kánaán is, meg az egész Éden

egész közel van, csak látó szemmel nézzen

jól az életébe: ott van szívében,

ott a férfi karban s a Pusztában mélyen,

mely most elzárkózik siváran, kevélyen.

Uram, áldd meg népem, hogy el ne átkozza aranybányát rejtő szikla-szabadságát, d

olgozzon az Erő, amit költők kobza, ekevas, kalapács, penna, imádság ád,

legyen hőssé ezen hős-nevelő tájon mindenki s a Puszta Kánaánná váljon!"

(Mécs László: Mózes imája)

"Füzesgyarmaton évszázadok előtt - amint azt a "Füzesgyarmati Krónika 1838"-as kiadványa, feljegyzése írja - már alapjában megerősödött református egyházközség állott. Körülbelül a reformáció korára vezeti vissza keletkezését. Azóta szelíd, jóindulatú lelkipásztorok vezetése alatt igen szép haladást, fejlődést tár elénk." - írja Gálffy Kálmán unitárius lévita-tanító az egyházközség megalakulásáról feljegyzett krónikájában, visszatekintve annak az egyházközségnek múltjára, amelyből megszületik a mi gyülekezetünk. Aztán így fogalmaz az unitárius eszme alföldi elterjedéséről: "Legelőször Erdély bércei közt terjedett el az új hit: az unitárizmus. Később elterjedt az egész országban, amit az erőszak újra elnyom, de ismét, mint a lefojtott tűz, újra fellobban és mindig nagyobb-nagyobb tért hódít magának. Úgy 1580 táján itt az Alföldön is számos virágzó egyházközsége volt az unitáriusoknak. A nagylelkű temesvári pap: Karádi Pál volt a megalapítója, aki lelkes buzgósággal vezette híveit az igazság útján (püspökség is alakult temesvári székhellyel, az ő vezetésével! B.L.), amíg a lelkiismereti szabadság bilincsbe nem veretik, melynek nyomán az egyházközségek részint megsemmisülnek, részint más felekezetekbe olvadnak bele. Az elnyomatás után a délibábos rónaság lakói hírét sem hallották az unitárius vallásnak... 1882-ben alakult meg Hódmezővásárhelyen néhány lélekkel az első egyházközség. Innen és még a régebben alakult budapesti egyházközség lelkes vezetőitől hullámzott ide-oda az Alföld néhány községébe. A 80-as évek után tűnik fel egyszerűségéért. Dévaványán, Mezőberényben, Orosházán s legutoljára Füzesgyarmaton sorakozik egy-egy kicsiny sereg - az egyszerű igék mellé. Természetesen gúny, irigység, rágalom pótolja a régi üldözést..." A krónikás feljegyzéséhez hozzá kell tennünk a történelmi kutatás eredményét is, hogy sok más helységben volt kisebb-nagyobb közösségünk: Mezőtúr, Gádoros, Szentetornya, Gyopárhalom, Pusztaföldvár, Magyarbánhegyes, Tótbánhegyes, Mezákovácsháza, Reformátuskovácsháza, Gyoma, később Gyula és környéke. A felekezeti türelmetlenség, az Unitárius Egyház által 1568-ban kihirdetett vallás- és lelkiismereti szabadság törvényeinek ellenére, elpusztította gyülekezeteinket, áttérítette a saját egyházába. De mi történt Füzesgyarmaton? Senki nem tudja élethűebben visszaadni ezt az élményt, mint a már idézett krónikásunk! "A nagy magyar Alföld végtelen rónaságán ismét fellobbant egy világító fáklya, ismét alakult egy egyházközség, melynek hívei az unitárius vallás egyszerű hitelvei alapján imádják az egy igaz Istent. 1902. év július 27-én alakult meg Füzesgyarmaton az unitárius leányegyházközség. Józan Miklós budapesti, Ádámossy Gábor hódmezővásárhelyi lelkészek és Zoltán Ferenc mezőberényi kántortanító tartották az első Isten-tiszteletet nagyszámú közönség előtt, egyik atyánkfia, Homoki F. Lajos udvarán... Egyházi beszédet Józan Miklós, a Duna-Tiszamenti Unitárius Egyházkör esperese tartott. Hirdette a béke, az igazság és a szeretet országát. Biztatta a híveket, hogy ne féljenek, mert "tetszett az ő Atyjoknak, hogy adjon nekik országot..." Adja a Mindenható, hogy az idők járása felettébb súlyos ne legyen! De ha jönnek is a megpróbáltatásnak nehéz napjai, ne csüggedjünk el, ne essünk kétségbe, tudván, hogy "erős várunk nékünk az Isten!" -idéz a krónikás, Gálffy Kálmán az esperes prédikációjából. Mielőtt még hosszabban felelevenítenénk a későbbi egyház-egyesítő püspök néhány gondolatát, lássuk, hogy mi is történt a krónikás által bemutatott református gyülekezetben? "Az 1900-ik évben megfosztó a halál Füzesgyarmat község református polgárait a mély szellemű papjától, Szilágyi Mártontól. - mesél a lévita-tanító. 2 évig volt üresedésben a lelkészi szék. Ez az idő éppen elég volt arra, hogy gonosz fondorlatokat eszeljenek ki némelyek, amik később az egyház szakadását idézik elő. 1902. július havában bekövetkezett a lelkészválasztás napja. Alaposan folyt a korteskedés. A szegény nép azt sem tudta, kire hallgasson. Hát, mit volt, mit tenni, aki többet ígért, arra adta szavát. Korteskedés körül legjobban kitűntek a még akkor egri lelkész megbízottai, akik oly nagy ügybuzgalommal munkálkodtak, hogy az egész község munkás-osztályát - mely számban nagyobb a földbirtokos osztálynál - sikerült nevezett lelkész pártjára megnyerni, s egyúttal a község közbékéjét is felforgatni. Hogyne, mikor egyházi járandóságok elengedéséről volt szó, hiszen úgy is annyi a fizetnivalója a szegény népnek, hogy se szeri, se száma. Itt kezdődik a földbirtokos osztály meghasonlása a munkás osztállyal. A választás megtörtént. Az ígéretekkel megvesztegetett párt győzött. A gazdagabb osztály, mely eddig az egyház sava volt, lelkileg megsértve, határozottan tiltakozott az ilyen eljárás ellen, s ezt kifejezendő, 104 tagú küldöttséget meneszt az egyházkerület püspökéhez a választás megsemmisítése érdekében, ki az előadottak után meggyőződik az igazság felől, s megígéri ügyök békés elintézését. Három egyházkerületi gyűlés tárgyalja ügyöket, eredményül ők lettek a bűnösök. A szégyen pírja ült nap barnította arcaikon. Ezt elviselni nem bírták. Egy ízben az egyház kör-esperesét kérték az ügy békés elintézésére, kijelentvén, hogy mindent meg nem történt dolognak fognak tekinteni, ha a meghasonlást előidéző nemes hivatású egyéneket más községbe helyezik, mert ők ezután minden kellemetlenségtől óvakodni akarnak. Az esperes durván elutasítja őket. Mikor már látták, hogy sehol sem adnak elégtételt nekik, elhatározták, hogy az egyház kebeléből kilépnek. Ebbeli szándékokban néhány szabadon gondolkodó, művelt községi lakos igyekezett felvilágosítani őket. (Nagy Lajos szerint köztük volt az a Fehér Lajos főjegyző is, aki kolozsvári diák volt!) A legközelebbi rokon-vallást, az unitáriust ajánlották. Megismervén. Tóelveit, néhány nap multán 147 Lélek iratkozott át... Azután, mikor a Gondviselés ide vezérelt engemet - írja a krónikás - teljes tehetségemmel, egyszerű elveink megmagyarázásával foglalkoztam, mellyel számos kebelnek megnyertem rokonszenvét s vallásunk iránti gyűlöletét békességgé igyekeztem változtatni, mi hála Istennek sikerült is." Milyen kár - tesszük hozzá a történelmi hitelesség kedvéért! - hogy ez a székelyföldi Korundon született buzgó kántortanító évekkel később nagy családba való beházasodás lehetősége fejében elhagyta a Hargita lábától hozott vallását és egy jó pár áttérttel visszament a református egyházba és élete végéig az egyszerű hitelveink helyett, amelyeket oly nagy sikerrel oltott bele a hívekbe, éppen azokat a hitelveket hirdette és tanította, amelyek ellenébe terjesztette a mieinket. Ennek ellenére nem vitatható el az unitárius közösségünk megerősítéséért végzett áldozatos munkája. Ügyvéd fia unitáriusként élt és halt meg 1996-bon.

Ez volt az előzménye az egyházkézség megalakulásának. Bár áttérésből született, de nem volt idegen az unitárius eszme, hiszen említettük, hogy már ezeken a tájakon is, a szomszédos településeken voltak unitárius közösségek, kisebb gyülekezetek. Érdemesnek tartjuk néhány gondolatát felidézni még Józan Miklós beszédének, amit az említett Homoki F. Lajos udvarán - egyesek szerint egy nagy eperfa, mások szerint diófa alatt - tartott. "Testvéri szeretettel üdvözöllek titeket Istennek szabad ege alatt, e vendégszerető család házas telkén. Ez alkalommal hirdetem először nektek az Urak Urának igéjét, Jézusnak egyszerű evangéliumát... Amit most mondani akarok tinektek, annak összhangban kelt lennie azzal a sajátságos lelkiállapottal, amelyben mindannyian vagytok, akik közelebbről az unitárius hitelvek szolgálatába szegődtetek... Kicsiny sereg vagytok... Hazánk szentesített térvényeinek oltalma alatt követtétek kebletekben a hit- és lelkiismereti szabadság szent vágyódását. Gyülekezetté alakultok a mai napon. Gyülekezet vagytok ettől a perctől fogva, akiket nem a számarány, hanem az elvek hűsége és igazsága szerint ítél meg a jó Isten és minden hívé léiek... A mi világunknak nincsenek titokzatos rejtelmei, nincsenek csodatételei, a mi egyházunk nem egyedül üdvözítő, de vallásunk nemes egyszerűsége kielégíti mind a gondolkozó értelem, mind pedig az érző szív kívánalmait. Tekintsetek az egyszerű székely népre, mely a hitjavítás óta úgy ragaszkodott hozzá, mint a hű gyermek az édes jó anyjához. Tegyétek ezt ti is, füzesgyarmati kedves híveink... Kövessük Jézus példáját a békesség, igazság és szeretet országának, ennek az érék evangéliumnak hirdetésében és gyakorlásában. Nem fog el akkor a félelemnek, szolgaságnak lelke. Mi az istenfiúságnak lelkét vettük, áldjuk érte a mi szerelmes Atyánkat buzgó szívvel, örökkön-örökké!"

Az egyházközség elöljárósága 1902. július 27-én: Ádámossy Gábor beszolgáló lelkész Hódmezővásárhelyről, Gálffy Kálmán kántortanító, Gyáni András Tógondnok, Gacsári András egyházi gondnok, Tóh B. Péter egyházi pénztárnok, Bálint Lajos egyházfi, keblitanácsosok: Bökfi János, Csák János, Daru Sándor, Diószegi István, Gidai Sándor, Gyáni Zsigmond, Homoki F. Lajos, Hegyesi István, V. Nagy Gergely, Sári József, Túri István.

Templom és iskola..

"Kicsi fehér templomotokba

Most minden erők tömörülnek.

Kicsi fehér templom-padokba

A holtak is mellétek ülnek.

A nagyapáink, a nagyanyáink,

Szemükben biztatás vagy vád:

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!"

(Reményik Sándor: Templom és iskola)

"Mióta egyházközségünk Füzesgyarmaton megalakult, azóta egy nádfödeles kis házikóban tartottuk istentiszteleteinket. - írja a krónikás. A hívek szívében visszhangra találtak az unitárius hit egyszerű igéi. Lelkük teljesen meg volt nyugodva. De vágyódtak egy, az Isten dicsőségéhez méltó hajlék után. Nem azért, hogy szebb házban imádhassák az Urat, hanem, hogy az unitárius erények, a világosság, a szabadság és az egyszemélyű Isten tisztelete a nagy magyar Alföldön is állandó, az idők viharaival is dacolni tudó templomban hirdettessenek. A szeretet Istene velünk volt. Adott utat, módot, vágyat akaratunk megvalósítására. Unitárius templomunk keletkezését a hívő lélek áldozatra kész buzgóságának köszönheti" A feljegyzésekből tudjuk, hogy az áttértek többnyire a tehetős (egyik-másikuk több száz holdas gazda!) földbirtokosok közül kerültek ki. Ennek megfelelően is próbáltak választott egyházuk gondjai-bajai mellé állni. Tudták, hogy a felnövő nemzedéknek iskola kell. Az emberpalánták nevelésére létrehozták, hiszen kéznél volt a székelyföldi kántortanító. Egy nagy épületet vásároltak, amely megfelelt lelkészi lakásnak is és egy egy tantermes felekezeti iskolának is. Bár feljegyzések nem maradtak sok mindenről, mert a második világháború befejezésekor beözönlő feldúlók mindent elégettek, elpusztítottak, de a régiek elbeszéléséből tudjuk, hogy nagyon híres lett ez az iskola. Az államosításig működött, sokszor 60-70 gyerek tanult benne. Ezeknek alig több, mint fele volt unitárius, befogadták a zsidó, katolikus és református gyerekeket is. Sok emberrel találkoztam, aki más vallású lévén, szeretettel beszélt az iskoláról. Ezt a papiiak-iskolát most bontottuk le, mert életveszélyesnek nyilvánította a hatóság, és szeretnénk egy lelkészi lakást építeni helyére.

Egyik álma megvalósult a híveknek. Lett iskola "gyönge palántáknak," hol a tanító nyíló ajakán / az ige-virág magyarul terem," lett" szentesített mód / oktatni gyermekünk az ősi szóra," és olyan nemzedéket nevelni," hogy mind az idők végezetéig / megemlegettünk." A második álom megvalósulásáról beszéljen ismét a krónikás. "1903 tavaszán, mikor a mezők szárnyas dalosainak fót-fólcsendül8 harmóniája az emberi kebelben újabbés vidámabb érzelmeket keltett, s az öreg föld is megvénült ruhája helyett újabbat öltött, akkor a természet műveinek gyönyörei tettre szólították híveinket is, hogy a mindenséget ily szép renddel fenntartó láthatatlan erőről, az Istenről emlékezzenek. Egyszerre e természet ilyetén megújulásával, megújhodásával fogtunk neki a szent munkának, a templomunk felépítésének 1903. június 24-én. Oh, mily szép volt nézni az Úr házának növekedését, mely napról-napra szebb, istenibb lett, míg végre 1903. november 5-re elkészülvén, egyházközségünk megbízottai átvették... Tervezője Borsothy Géza magánmérnök úr szívességből készítette a tervet, sőt még az építkezés kezdetétől az épület átvételéig tartó felügyeletet is megígérte, mit nagy lelkének sugallata szerint teljesített is... Templomépíttetési költség címen 10 ezer korona volt előirányozva. Egyházközségünk, mivel még csak egy éves volt, nem rendelkezett ekkora ősszeggel, melyből az építkezés költségeit fedezhette volna. Ennek következtében a Budapesti Egyházközséghez fordultunk, folyamodtunk segítségért, segedelemért, kérve 10.000 korona kölcsönt. A kért összeg meg is adatott 5% és 500 korona félévi törlesztés mellett, melyet még azon év június havában fel is vettünk és a nevezett célra fordítottuk. A templom felépítését ifj. Szrenkányi Pál mezőherényi építész vállalta és építette fel 4.250 koronáért... Az Úrnak Sionja 1903. november 8-án adatott át rendeltetésének szép és maradandó emlékű ünnepéllyel, amelyik lelki épületére szolgált egész Füzesgyarmatnak. Most meg kell emlékeznünk e helyen is a tőlünk térben távol lévő, de hitben, vallásban együttérző angol unitárius hitrokonainkról... akik, midőn megtudták, hogy templomot építünk, 1.000 koronával járultak az Úrnak az asztalához. Hálára buzdul a szívünk nevük haltatán! "A templom építéséhez nagyon sokan járultak hozzá. Az unitáriussá lettek kőzöl 75 egyháztagnak őrzi nevét a feljegyzés. Rajtuk kívül 3 más vallású is segített. Érthető ez a közömbösség, hiszen közülük szakadtak ki és ezt nem lehetett megbocsátani. Az egyetemes unitáriusság is kivette részét az adakozásból Homoródalmástól Vargyasig. Ferencz József nagynevű püspökünk így üzent a felszenteléskor: "Az Úr őrködjék templomotok felett. Valahányszor abba beléptek, találjon ott lelketek békét, nyugalmat és örömet. S a hitkülönbség, amely titeket külön templom építésére indított, soha ne szolgáljon akadályul a felebaráti, a testvéri szeretet gyakorlásában."

Józan Miklós fels7xntelő esperes így beszélt: "Állj azért és világolj soká, őrökké tiszta erkölcs őre, te kedves kis templom! Állj és világolj, mint világítótorony az élet zajló tengerének partján. Nyújts vigaszt és Jóreménységet még a hajótörötteknek is. Tündököljenek feletted tiszta fényben, mint őrző angyalaink, a hit és erkölcs vezércsillagai."

Imitt-amott fellelhető feljegyzésekből tudjuk, hogy az 1910-es évek elejére felkészt is kapott az egyházközség. Az amerikai hittestvéreknél tanult és onnan hazatérő Kiss Sándor lett a gyülekezet, most már önálló egyházközség lelkésze. 1911-ben újabb nagy áldozathozatallal felépítették a tornyot is, mert arra nem jutott volt pénz egy évtizeddel előtte. Akkor csak egy olyan csengő-fiatornyocskára futotta, amelyikbe harangot sem lehetett elhelyezni. Elképzelhetjük, hogy milyen áldozatkész hívek voltak, mert harangokat is öntettek, egy nagyot és egy kisebbet. A ma, elektromos meghajtásra szerelt nagyharang ezt a feliratot viseli: Cs. Hegyesi István és neje, Barna János és neje hozzájárulásával Csák János gondnok és Kiss Sándor lelkész idejében készíttették a Füzesgyarmati Unitárius Egyházközség áldozatkész hívei - 1911. A kisebbik harangnak nem ismerjük a feliratát, mert azt is - mint sok ezer mást - elérte háborús végzete, elvitték beönteni. Ezt később pótolták az 1920-as években. Ennek, az 1990-es években ugyancsak villanymeghajtásra szerelt harangnak felirata megindító: A világháborúba, a harc mezejére elvitt harang helyett, az egyház 25 éves fennállásának emlékére Rozsos Lajos gondnok, Kincses László lelkész, Sári József pénztáros, Hegedűs Sándor egyházfi idejében készült a Füzesgyarmati Unitárius Egyházközség híveinek áldozatkészségéből 1927. évben. Hívogat az egy igaz Isten tiszteletére, biztatgat hazánk feltámadásának hitére! Éltek igaz magyarok még ezeken a tájakon!

- tehetjük hozzá e gyönyörű megnyilatkozáshoz mi, ma élők!

Ezekben az években a lékek szám változását az első világháború borította fel. Emléktábla őrzi a kis gyülekezet hősi halottainak nevét bent a templomban.

Megtorpanások évei...

"Jött villámcsapás, jött fegyver, jött fergeteg,

Jött emberek hálátlansága, jött kegyetlenség,

Jött bűn, jött éhség és szomorúság, jött megalázás,

Jött üldözés és megpróbáltatás,

Jött bujdosás lélek-pusztában és nem volt hová

lehajtani fejet, jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése.

Jött korbácsütés testen és lelken.

Jött bórtőn... nagy bajomban mindig csak azt mondtam:

Isten kezében vagyunk és ott vagyunk a legjobb

helyen." (Bartalis János: Isten kezében)

A világégés után elég nehezen talált magára a kis közösség. Említettük, hogy Gálffy Kálmán kántortanító jó házassági partijának az volt az ára, hogy térjen át református vallásra. Elvitt egy néhány egyháztagot is magával. Választott felekezetében és a község életében is maradandó munkát végzett, nem csak kántorként, hanem cserkészparancsnokként, dalárdavezetőként is igazi, szülőföldjéről elszármazott székelyhez méltó munkát végzett. Helyébe Dévaványáról átjött Nagy Irén tanítónő, aki tiszteletes asszony is volt, férje Kincses László mellett. Nem voltak unitáriusok, úgy tértek át. A tanítónő nagyszerű munkájával halhatatlanul beírta nevét a füzesgyarmati felekezeti oktatás unitárius fejezetébe. Férje - az áttért lelkészek mindig hordoznak magukban meglepetéseket! - egész furcsán írta be nevét az egyházközség történetébe. Egészen negatív módon. Nem volt lendület munkássága alatt a gyülekezetben. Az Egyház is utólag megbánta és belátta, hogy nem kellett volna megbízni unitárius lelkészkedéssel. De a kényszerítő szükség rávitte egyházvezetésünket, hogy befogadja, hiszen Kiss Sándor tiszteletes visszatért Erdélybe, Gálffy tanító áttért a felesége után és félő volt, hogy az életképes gyülekezet elpusztul. Kincsesné odaadó munkája ellenére is elég nagy hanyatlásnak indult. Kincses tiszteletes volt egyháza üldözöttjeként jelentkezett nálunk, de eltitkolta üldöztetésének okát. Nemsokára és mégis sokára rájöttek egyházi vezetőink arra, hogy Kincses tiszteletes a Kun Béla-féle kommunizmusnak volt lelkes híve és azt próbálta összeelegyíteni a szabad gondolkodást és vizsgálódást propagáló és védelmező unitárizmussal, miután eredeti felettesei nem találták azt összeegyeztethetőnek a kálvinizmussal. Egyházunk aztán felmentette a szolgálat alól és a 30-as években halt meg nem unitárius lelkészként. Felesége nagy ügyszeretettel szolgálta tovább egyházközségünket tanítónőként az államosításig, majd egyházközségi jegyzőként, presbiterként és. jó tagként is beírta nevét történelmünkbe; haláláig nem tagadta meg unitárius, vállalt felekezetét, hitét. Élete végén szeretetotthonban élt, ott halt meg és hozták haza eltemetni a füzesgyarmati temetőbe.

Okulva Kincses László esetéből, a gyülekezet azóta mind Erdélyben, szellemtörténelmi központunkban, Kolozsváron végzett unitárius lelkészeket kapott és reméljük fog kapni. A harmincas évek végén Darkó Béla lelkész szolgált a gyülekezetben. Sok szépet és jót mondanak a mesélők róla és családjáról. Próbálta az elődje által okozott károkat helyrehozni, többnyire sikerrel. Eleven, jó egyházközségi élet folyt az ő ideje alatt. Nem tudta minden álmát, tervét megvalósítani, mert jött a szörnyű második világháború és a 40-es évek elején hazatávozott Erdélybe. A háborús pusztítás itt is megtette hatását. A kitartó hívek szeretete, ragaszkodása segítette a gyülekezetet átvészelni a rettenetes éveket. Meg kellett védeni az összegyűjtött javakat, a templomot értékeivel együtt, a gazdátlanul maradt pepilakot és iskolát a bennük lévő vagyontárgyakkal. Szép klenódiumokat adtak, adományoztak a hívek az eltelt 40 esztendő alatt. Úrvacsorai kelyhek, férfiaknak és nőknek külön, keresztelő pohár tálcával, rengeteg sok terítő, abrosz, bútordarab felirata örökíti meg az önzetlen adakozók nevét. Ezek csak azok, amiket aztán a kommunista hordák beözönlése elől meg tudtak menteni a hívek, a gyülekezet itthon maradt vezetői. Hát még mennyi lehetett amit elraboltak, elpusztítottak. Szemtanúk mesélték, hogy, miután megérkeztek a leigázó, hódító csapatok, az unitárius pepilak udvara tele volt szétdobált bútorokkal, könyvekkel, ruhadarabokkal, amiket aztán el is égettek a betolakodók. Egy-két könyvön és az említett klenódiumokon (úrvacsorai edények!) kívül nem is a maradt meg semmilyen anyakönyv, leltárkönyv vagy hasonló érték az egyházban.

Küzdelem a megmaradásért...

"Mikor fellegek feltornyosultak és

a hullámok összecsaptak fejünk felett.

Mikor a templomok leomlottak és

meghaladott a hegy, mikor sötétség borult

a világra, végtelen sötétség és az égre

nem jöttek fel a csillagok - mikor a Halál

örvényénél álltunk... mikor az utolsó kiáltás

is elhangzott Krisztus ajkáról-függve a

keresztfán, utolsót lehelve lelke: Eli, Éli,

Lama Sabaktani! - Ó, népem, drága népem!

E szörnyű ítéletben, ez elveszejtő nehéz

időben mindig hittem: Isten kezében vagyunk

és ott vagyunk a legbiztosabb helyen”

(Bartalis János: Isten kezében)

A háborús pusztulás végakkordjába érkezett meg Erdélyből Bajor János fiatal tiszteletes és nem sok idő múlva jött utána későbbi felesége is. Itt házasodtak össze és kezdték el a romtakarítást minden területen. Tehetséges, nagyszerű szónokot kapott a gyülekezet, hamar megkedvelték, megszerették. Fel is lendült az egyházközségi élet, a hívek újra egy igazi gyülekezetként élték vallásos mindennapjaikat, ünnepeiket. Karban tartották a templomot, a lelkészi lak és az iskola is kiheverte háborús sebeit. A lelkész egyháztársadalmi munkát is végzett, bekapcsolódott a község társadalmi életébe, a művelődési területre. Hamarosan mutatkoztak azonban a kommunista rendszer egyházleépítő, megsemmisítő fenevad-körmei. Megszűnt a felekezeti iskolánk. A nagyon jó és tehetős gazdák kitelepítésével, elüldözésével megroppant az egyházközség egész élete. Az elköltözésekkel nagyon megcsappant a lélekszám, nehéz volt fenntartani az egyházközséget. Ezekhez a mérhetetlen nyomorúságokhoz járult a lelkészcsalád szétválásával járó minden nehézség. Bajor Jánosnak el kellett menni a gyülekezetből, az itt maradt papné pedig egyenesen az egyházközség sírásójává vált. (Tette ezt egészen az elköltözéséig, a 90-es évek végéig!) Az 50-es évek közepén, Bajor tiszteletes távozása előtt és után kezdődött el az egyházközség agonizálása, haldoklása. Ennek az amúgy is nagyon ateista és kommunista fészek Viharsarok e része nagyon örülhetett, hiszen nem kellett a romboló munkát nekik elvégezniük ideológiájuk érdekében, elvégezték az egyházukat, hitüket, magyarságukat megtagadó emberek helyettük. Sokan elpártoltak, elhidegültek az egyházközösségtől és ez kicsi voltunkat még döbbenetesebben megnyomorította. Kimaradozott a hitoktatás, elmaradoztak a szertartások, keresztelések, konfirmációk, temetések, esketések. Több lelkész is megfordult beszolgálóként abban az időben a gyülekezetben: Szász János, aki innen vitte első feleségét, Bencze Márton, Huszti János. Vörös István egy évig is volt itt, próbálván valamit tenni a forradalmas idő előtt és után, de nem csak az írások nem emlékeznek rá, nem emlékeznek az emberek se, hamarosan visszatért Erdélybe. Ismét hébe-hóba járt erre valaki istentiszteletet tartani. A háború utáni események, adatok jól nyomon követhetők, mert megmaradtak a Bajor tiszteletes által nyitott anyakönyvek, jegyzőkönyvek és egyéb hivatalos írások. De szomorúság azokat olvasgatni! Egy idő után, 1972. után, amikor visszatért Bajor beszolgáló lelkésznek, nincs is bejegyezve szinte semmi, utólag próbálgatunk adatokat előkeresni és helyükre bejegyezni.

Az 50-es évek végén a gyülekezeti haldoklást egy bizonyos fokig megállította Kelemen Miklós lelkészkedése. A megmaradt nyájat összeszedte, rendet mutatnak az ő idejében készült bejegyzések, feljegyzések. De a kevéssel ő sem ment túl sokra és alig négy éves szolgálat után elszólította a kőtelesség más gyülekezetbe. A 60-as évek első harmadától László Andor lelkész tevékenykedett a gyülekezetben. Nem lakván itt (családjával a fővárosban lakott) az elődje keserves munkájának eredménye is hamar elenyészett. A lelkészi lakásba is mindenféle beköltözött, még raktár is volt. Egyszer a 60-as évek végén, a 70-esek elején sikerült a romladozó templomot feljavítani, mert már a falu vezetését is zavarta állapota, ahogy csúfította a központ felé vezető főút mellékét. Az 50-es, 60-as, 70-es és 80-as évek voltak azok az évtizedek, amikor egyházvezetésünk is építés helyett inkább igyekezett eladni mindent. Így ment el a dévaványai imaház is telekkel együtt, így adták el a papitelek felét itt Füzesgyarmaton, majd a templom melletti harangozói lakást és a telket is. Fájó dolgok ezeket említeni, de egyházalapító elődeinknek tartozunk az igazság elismerésével azért, hogy ők tudjanak csendben, nyugton pihenni sírjaikban. A 70-es évek elején László Andor más egyházközségbe kapott kinevezést. Visszatért Bajor tiszteletes, beszolgáló lelkészként Debrecenből. Havonta egy alkalom nem tud összekovácsolni semmilyen maradék gyülekezetet. A 90-es évek elejére már két nemzedék maradt megkereszteletlenül, konfirmáció sem volt hosszú éveken keresztül, a temetéseket is többször végezték világi szertartással, pap nélkül. Még az sem vigasztalhat, hogy ilyen volt a világ járása akkoriban, és ez volt a helyzet más egyházakban is. Mi a kevésből is még többet veszítettünk, ha csak egy-két hívünket veszítettük is el! A nagyoknak volt miből veszíteni sokat is! Az egyházközségi élet leszűkült baráti, családi ismeretségekre, találkozásokra, együttlétekre. Bizonyára ilyen alkalmakon elhangzottak megváltó gondolatok, eszmék az egyházközség megmaradásáról, jövőjéről. A 80-as évek vége kellett elérkezzen ahhoz, hogy valami változás jöjjön a lelkekbe, agyakba, és az Úr is kellett küldjön aratókat az ő aratásába, hiszen az aratni való temérdek sok volt, de az arató fájdalmasan kevés. A megváltásévei jöttek kevés megváltóval!

Azok a lázas 90-es évek...

"Itthon, kincses Kolozsváron, kuruc Kassán, Pécsett, Pesten,

gyilkos gondok sűrűjében élnek félvad magyarok

viharverten, formátlanul, nagy álmokra korcsos-resten:

nagy bolond, ki őst kutatva Ázsiában csavarog!

Felkutatni itthon őket, átültetni napos helyre,

járja őket piros pünkösd piros lángja, piros szél,

beoltani Bibliával, sorba mind megkeresztelve a

rokonság fény-vizével, szeretettel: ez a Cél!"

(Mécs László: Julián barát)

1989 forradalmi hangulatú Mikulás napja környékén érkezett egy öttagú lelkészi család közel négy évi erdélyi hányattatás után, hogy az akkori püspök által küldőn, bevándorlási befogadóban megjelölt helyét elfoglalja. Senki sem várt, senki sem tudott érkezésünkről. Másnap mentünk a Debrecen melletti menekülttáborba, de végül is Budapesten kötöttünk ki a Hőgyes Endre utcai Egyházközség két vendégszobájában. Innen jártunk hat hétig le Füzesgyarmatra előkészíteni szolgálati helyünket. 1990. február 1-én jöttünk le elfoglalni albérletünket. A romos lelkészi lakásban lakók voltak. Az imatermet a baptisták vették időnként igénybe, de szolgálatunk megkezdése után (április közepe) egy héttel elköltöztek még a faluból is. A templomot sűrű bozót vette körül, a lombtalan, csupasz fáktól sem lehetett látni a falakat. Az elvadult orgona-, fagyal- és akácbokrok bekandikáltak az ablakokon. A vakolat a tégláig le volt folyva a falakról, a bádogtető rozsdás és fakó. Az egész úgy nézett ki, mint egy háborús mementó, mint, amilyent, sajnos déli testvéreinknél láthattunk a balkáni háború idején. Beszolgáló eládömt8l kaptam egy 15-20 nevet tartalmazó ívpapírt, mint az Unitárius Egyházközség tagjainak névsora. Az istentiszteleteket nem a templomban tartották idejövetelünk előtt, ezért ott mindent por fedett és pókháló. Miután berendezkedtünk az albérletbe és megkaptuk az engedélyt a szolgálatra, elkezdtük a munkát. Az Egyháztól kaptam 1.000 forint fizetést, az egyházközségtől a tiszteletes asszonnyal, aki kántorizál, ismét 1 ezer forintot. Tavasztól a helyi Tsz-nél állomási vagonellenőri megbízást adtak, valamint a feleségemnek könyvelői állást. Így megkezdhettük az életet, hiszen gyerekeink is beírathatók voltak az iskolába. Mindenki dolgozhatott. Átnézegettem a meglévő anyakönyveket, a templomban a szétdobált énekeskönyv-darabokat összegyűjtögetve, rendbe raktuk, újra fűztük, hogy legyen, amiből énekelni. A hívek kezdtek bátran jövögetni minden vasárnapi istentiszteletünkre. Megtudtuk, hogy egy részük nem is unitárius, hanem amolyan "istenkereső" lélek. Kiderült, hogy ki a gondnok, kik a presbiterek, kikre lehet számítani. Ne feledjük, még kommunizmus volt. Feleségemnek a Tsz-ben nem szabadott emlegetni, hogy ő papné és egyházi dolgokról főbenjáró bűn lett volna beszélni. A tavasz érkeztével készültünk egy nagyobb templom javításra, amire az alapot Huszti János püspök szerezte nyugati hittestvéreinktől. Belelendültünk a munkába. Felkutattuk gyerekeink osztálytársaiból egy csoportra való hittanost. A tucatnyi gyerek közt volt kettő, aki nagyobbik lányunkkal készült a konfirmációra. Lassan beállt az Erdélyben megszokott eredményes munkarend. Olyan öröm volt mindig egy-egy új arcot látni, érdeklődőt észrevenni. A munka, Istentől áldott eredményét megörökítik az arra rendelt nyilvántartók, anyakönyvek, aranykönyv. 1990 óta több keresztelés, házassági megáldás, konfirmáció volt, mint a megelőző 30 esztendőben összesen. Az aranykönyvi adományok bejegyzése is azt mutatja, hogy a hívek igyekeznek elődeik, templomos őseik nyomába lépni minden anyagi és egyéb nehézségeik ellenére. Emlékezzünk a kezdő lélekszámra, amely gyülekezetet alapított, templomot, tornyot, iskolát teremtett, harangokat, templomi és iskolai felszereléseket adományozott, vásárolt. Alig voltak 150-en. Az ezredforduló lélekszáma is ekörül mozog. Az elmúlt 12 évi ittlétünk alatt elbúcsúztattuk 250 testvérünket. Sokan vannak az istenkeresők közt, akik nem egyháztagjainkként igénylik, kérik a mi egyszerű, unitárius szertartásainkat, így a búcsúztatást is. Ennek tudható be az említett szám, ami a mostani lélekszámot meghaladja százzal. Rendszeres hitoktatás folyik a lelkészi hivatalban és a templomban, mert az iskolából ki kellett vonulnunk annak elfogadhatatlan kemény kommunista szellemisége miatt. Ma is marxista kurzus folyik ott. Két helyi lapot is kiadtunk, amíg bírtuk az előállítási költségek fedezését. Szeretetvendégségeinket gyermek istentiszteletekkel összekapcsoltan tartjuk, amelyeken hittanosaink vezetik a szertartást nagy élménnyel. Tombolázunk is!

Szórványban élő híveinkre is nagy gonddal odafigyelünk. Sikerült helyreállítani a Gyula és Környéke Szórványgyülekezet vallásos életét. Gyulán élő, innen elszármazott hívünk, Kispálné Romvári Etelka munkája nyomán sikerült imateremnek használható helyiséghez jutni Gyulán, ahova bejárnak Békéscsabáról, Kétegyházáról, Újkígyósról. Többi szórványunk híveit is időnként levelekkel felkeressük vegy meglátogatjuk, meghívjuk nagy, minden július utolsó vasárnapi unitárius alföldi búcsúnkra. Híveink vannak Mezőtúron, Kétpán, Gáborjánban, Biharnagybajomban, Szeghalmon. Jó velük legalább évente együtt ünnepelni. Nem feledkezünk meg más országokban étő testvéreinkről sem. Segítettünk Füzesgyarmat és a háromszéki Ozsdola testvérkapcsolatának megteremtésében. A szomszédos Darvas községgel, ahol évekig tanítottam, testvérkapcsolatot létesítettünk az egykori nyárádmenti gyülekezetünkkel, Szentháromsággal. Nem az alföldieken múlott, hogy időközben megszűntek az előbbi kapcsolatok. Egyházközségünk 10 esztendős kapcsolatot tartott fent egykori kivándorló helyünkkel, a szintén nyárádmenti Jobbágyfalva-Nyárádszereda unitárius gyülekezetével. Szinte évente látogattunk haza "hitet és magyarságot tanulni", onnan is két alkalommal többen, többször egyéni kirándulás keretében meglátogattak minket. Fájdalmunkra, az ottani egyházvezetés közömbössége, a lelkész önzése miatt már csak emlékek ezek a szép találkozások, együttlétek, látogatások. De a kapcsolat nem szakad meg a régi, őszinte barátságokban, és az Erdélybe való vágyakozás szenvedélye is megmarad. Minden évben elmegyünk a Székelyudvarhely melletti Szejkén tartott augusztusi Unitárius Egyetemes Találkozóra.

A tengeren túlis sikerült testvérgyülekezetet találni. A kanadai Olinda két képviselője meglátogatott minket 1996. tavaszán, majd 1999. júliusában egy hónapot töltöttünk testvéreinknél vendégségben. Levelezésben merül most ki ez a kapcsolat, de hisszük, hogy lesz majd támogatás is belőle leendő lelkészi lakásunk felépítésekor. Erre a 100 éves évfordulóra is hívtuk testvéreinket, hogy látogassanak el hozzánk, akárcsak az erdélyi barátainkat, hogy jöjjenek velünk ünnepelni. Erdélyben új testvérkapcsolat látszik megszületőnek a nyáron. Egyházi, vallásos életünk fontos része a nemzeti értékeink mellett való elkötelezettségünk. Unitárius Egyházunk mindig is történelme folyamán magyar és keresztény volt, nem kívánunk hajolni se keleti, se nyugati eszmék felé. Minket boldoggá tesz, szellemileg, lelkileg megelégít Dávid Ferenc mindjárt félévezredes jézusi tanítása. Magyarságunkhoz tartozásunk jeleként nemzeti zászlót szenteltünk templomunkban. (Vittünk erdélyi testvéreinkhez is, négy helyre is!) A Honfoglalás emlékére templomunk melletti cintermünkben egy szoborparkot alakítottunk ki, ahol 1996-ban felállítottuk az első emlékművet a Honfoglalás emlékére. 1999-ben az aradi vértanúk emlékére emelttank kőemléket, 2~1-ben az 1956-os forradalom szellemi örökségének, mártírjainak adóztunk egy szoborral. Minden nagy nemzeti ünnepünkön van, ahová letegyük az emlékezés virágait és nem kell azokkal együtt menni emlékezni, akiknek még gumibot járt a kezükben, ha a rendszerváltás előtt valakik emlékezni akartak. Így tisztul társadalmunk, ha nehezen is? Templomunkban is helyeztünk el emléktáblát, még 1990-ben a második világháborús hőseink emlékére, akkor, amikor még alig volt szabad emlegetni őket, mert a hatalom és az elvakított emberek szemében fasiszták voltak férjeink, apáink, fivéreink. Aztán táblával emlékeztünk a templomépítés 90. évfordulóján is. Emléktábla örökíti meg azoknak a lelkészeknek a nevét, akik az 1902-es alapítás óta ebben a gyülekezetben szolgáltak rövidebb-hosszabb ideig. Ez évszázados jubileumon is avatunk két táblát. Az egyik a 100. évet, a másik az első, unitáriusnak született gyermek nevét örökíti meg. Mindkét táblát a hálás gyermek , Sári József, elszármazott hívünk készíttette el. Ezekre és más ünnepi alkalmainkra neves egyházi és világi személyeket hívtunk meg, akik emelték az ünnepeink színvonalát. Volt itt Tőkés László református püspök, Rázmány Csaba magyarországi püspök, Dr. Szabó Árpád erdélyi unitárius püspök, Kedei Mózes székelyudvarhelyi unitárius esperes, Pallagh László kisgazda képviselő, Vígh Ilona Fideszes képviselő, Csurka István MIÉP-es elnök, Mikó István egyházi főgondnokunk, Dr. Murvay Sámuel tiszteletbeli egyházi tógondnokunk és sokan mások. Ünnepeinkről vagy csak egyszerű istentiszteleteinkről a Kossuth Rádió négyszer közvetített élő adást, egy alkalommal a Duna TV adta Őszi Hálaadási ünnepünket, négy alkalommal hittanórát sugárzott a Tv-1, az Örömhír adásában is szerepeltünk. Rengeteg távolsági szimpatizánsra tettünk szert ezek által a közvetítések által, sokkal még most is tartjuk az élő kapcsolatot. Voltak, akik hallottak vagy láttak és eljöttek, hogy élőben is itt legyenek valamelyik ünnepünkön. Minden karácsonyestéről és anyáknapi ünnepélyünkről videófelvételt készítünk, hangkazettákat küldünk a minket megkeresőknek szerte a kis hazába és határainkon kívül. A sajtó is gyakran megkeres, én is előszeretettel írok és számolok be életünk szép eseményeiről a Békés Megyei Hírlapban, Heti Délkeletben, Magyar Nemzetben, Magyar Fórumban; volt negyedórás áhítatunk a körzeti Sárrét Rádióban, de a felekezeti irigység és a rádió eszmeisége eltávolított onnan. Megyénk vallásos és társadalmi életében rangot vívtunk ki magunknak az évek folyamán. Sok helyt kellet és kell szerepeljünk Egyházunk képviseletében, a millenniumi ünnepsorozaton tucatnyi helyre hívtak ünnepi zászlóátadásra, olyan helyekre, ahol unitáriusnak híre-hamva sincs. Két Nyugdíjas Klubban is tevékenykedünk, itthon és Bélmegyeren, ahol kórusokat is vezetünk, amelyekkel sok helyen sikerrel szerepelünk, fellépünk a médiás közvetítéseken is. Kórusvezetői munkám mellett angolt és éneket tanítok különböző iskolákban. A Dávid Ferenc Fiókegylet keretében itthon is végzek nyelvoktatást, korrepetálást fiataljaink, gyerekeink, minden érdeklődő számára. Így és ilyen munkában ért az ezredforduló gyülekezetünkben; "és annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, törve nem" él és dolgozik az Egyházközség.

Hogyan tovább Dávid Ferenc alföldi népe...

"Négy égi tájon szenvedés-ugarba

vetettük ömlő könnyeink vetését,

tél közepén kezdünk mórtavaszi dalba

s úgy várjuk a vetésünk kikelését,

mert aratás kell: ÉLNI AKARUNK!

Remény-ősvényen a négy égi tájról

indulgatunk neki az új jövőnek...

Szőlőt akarunk szedni bojtorjánról

s elhisszük, hogy tövisen fügék nőnek:

elhisszük most, mert: ÉLNI AKARUNK!"

(Mécs László: Szétszóródás után)

"S ha rám dől s a szittya magasság,

Ha száz átok fogja a vérem,

Ha gátat túr föl ezer vakond,

Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,

Akarom, mert világ csodája:

Valaki az Értőt indul el

S befut a szent, nagy Oceánba."

(Ady Endre: Az Értől az Oceánig)

2002, július 28. A tegnap óta már második száz évének első óráit éli a Füzesgyarmati Unitárius Egyházközség. A tavasszal elültettünk egy fát emlékparkunk szobrai mögé. Tavasszal, mert július végén nem lehet fát ültetni. Egyébként is az álmokat is tavasszal oltja belénk az Isten és mi megfogalmazzuk azokat. Ez a fácska az új évszázadunkat. indítja el, de emlékeztet az elmúlt száz évre is. Száz elmúlt rügyfakadás, száz őszi falevélhullás! Mi mindent eltakarhatott volna a sárga levélszőnyeg, ha valaki akkor ültetett volna egy fát. Vajon kibírt volna-e annyi változást, mint az egyházközség 100 év alatt? Lehet, elvitte volna háborús robbanás, kipusztította volna aszály, vagy kivágták volna gonosz kezek. De az egyházközség él, mert hívei a legmostohább időben is azt akarták, hogy éljen. Főként ezt akarta egy Valaki, a jóságos Isten! Az ünneplés előtt, alatt és után sokszor feltettük, feltesszük és fel fogjuk tenni a kérdést: Miről fog mesélni ez a fa száz év múlva, lesz-e, akik köréje, alája gyűljenek ünnepelni, emlékezni? A fa elpusztulhat valami ok folytán, de a gyülekezetnek élnie kell, ha a hívek is azt akarják, hogy éljen, bármilyen mostoha idők is következzenek. Egyvalaki biztosan azt akarja, hogy éljen, a történelmünk Ura, Istene!" Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? " -valljuk bibliásan!

Néhány jelét láttatni akarjuk dolgos mindennapjainknak. Egyetemes Egyházunkban az elmúlt félévszázadban nem volt példa arra, hogy egy ilyen kis lélekszámú gyülekezet ilyen nagy fába vágja fejszéjét: templomához méltó lelkészi lakást és imatermet akar építeni! Az egyházközség életét kétséget kizáróan megelevenítette szerény személyem egyházi tójegyzővé-püspökhelyettesé választása. Közős eredményeink, sikereink elismerése is ez a tisztség. Ez a lehetőség olyan értéket képvisel, amit ki kell használni, nem csak az egész egyházam érdekében, hanem gyülekezetünk érdekében is, és éppen most, a papilakás építése tövében. Eddig is elismert volt a kapcsolat a hivatalokkal, megyével, országgyűlési képviselőkkel, és ez nem egyszer meg is mutatkozott, nem csak erkölcsi, hanem anyagi támogatásokban is, főként a megye részéről. Az itteni, helyi hatalmasságok inkább irigységgel, féltékenységgel figyelik évtizedes munkánkat. Ennek folyományaként nem is támogattak, s ha lehet gátoltak munkáink kivitelezésében megjegyzéseikkel, hangulatkeltéseikkel. Szembetűnő diszkriminációt alkalmaznak az egyházak között. Többször jelentősen támogatták a reformátusokat, hangoztatva, hogy az az ősi, helyi egyház, az "övék". Pedig a testvéregyházban közelről sem folyik olyan élet, mint a mi kis gyülekezetünkben. Feszültséget kelt a szolgatárs, mert nem mennek hozzá szertartást kérni búcsúztatásra, ezért látványosan összefog a régi, egyházellenes garnitúrával. Közösen nem csináltak semmit maradandót a millenniumi ünnepeken, még egy fűzfavesszőt sem szúrtak le a földbe, hogy az megfoganjon és mutassa, hogy volt itt egy ezredforduló is a településünkön. Két évben is megfogalmaztam, hogy: "Ezek inkább törekednek arra, hogy a főtéren felállítsák Sztálin vagy Maó tibeti jakos szobrát, ahelyett, hogy egy emlékművet hozzanak össze a Millenniumra." Az sem véletlen, hogy mindenben igyekeznek sikereinket elhallgatni. A Kábel TV az ünnepünkre, az elmúlt évben meghívott Tőkés Lászlót (mi hívtuk meg és értem jött el, a régi diáktárs és eszmetárs) bemutatja a református templomban, a mi 1956-os emlékmű avatásunkon éppen csak bevillantja. A helyi Szociális Otthonba 12 éve járunk minden hónapban istentiszteletet tartani, lelki gondozást végezni, pedig éveken keresztül még unitárius sem volt ott! De a karácsonyi közös, ökumenikus istentiszteletre nem jön el a szolgatárs, lemondja azt, mert a hívek nem hozzá mennek szertartást igényelni. A helytörténeti szakkör 12 év óta nem képes egy unitárius témájú dolgot kérni tőiünk és előadásra meghívni valakit a híveink közlül, vagy - ne adj' Isten - a lelkészt. Az is felette furcsa, hogy kiadványaikban, mintha nem létezne az Unitárius Egyházközség, nem is emlegetik. Kezembe került egy kiadványuk a felekezeti oktatásról, amelyben nem szólnak arról az iskoláról, amelynek messze híres tanítónője volt Kincses Lászlóné. A régi jó marxista szemléletű történetkutatás és szemlélet szerint, amit ők nem írnak le, nem emlegetnek, talán az nem is létezik. Pedig vagyunk és akarunk lenni - fogalmazom meg sokszor prédikációmban, vagy előadásaimban, mikor hívnak valahová, és sokszor hívnak. Csak itt veszik semmibe a mi munkánkat! Ez évezred első évtizedében is meg fogja mutatni ez a gyülekezet, hogy vagy így vagy úgy, de lesz gyönyörű templomához hasonló lelkészi lakása. Jövőnkről szólva, megmaradásunk, fejlődésünk érdekében kelt szólni az ilyen, fent említett dolgokról, mert az építkezés mellett ezekkel is komolyan meg kell küzdeni. Gyülekezetünk maga is tisztul ebben a sokfrontos küzdelmében. Már két gondnokot is elküldött az egyházközség, mert az egyikről kiderült, hogy kemény MSZP-s harcos és gondnoksága mellett annak színeiben indult a helyhatósági választásokon, a másik pedig volt gyülekezete pukkasztására (mert onnan kitudták) somfordált be a vezetésbe hozzánk, hogy aztán gúnyolódjon, csúfolódjon a vezető és vezetett társaival. Az egyszerű hívek közül is kerültek ki olyanok, akik csak az ősökkel dicsekedtek, hivalkodtak, de még egy fűszálat sem tettek tovább az utóbbi 25-30 évben és jöttek igényekkel, előnyök hangoztatásával.. Természetesen eredménytelen maradt szándékuk, mint ahogy nem bontotta meg a gyülekezet egységét a többi gond sem, s azoknak megoldási formája sem. Nem kívánunk nagy gyülekezet lenni, erre semmi esély nem lenne ebben a hitetlen, ateista, sokszor semmiben hinni nem tudó közegben. De kis közösségként adni akarunk a minőségi, keresztényi unitárius életformára. Ennek megvalósításáért dolgozik ez, a számban éppen akkora nyáj, mint amekkora volt száz évvel ezelőtt. Minőségi munkára áldozzuk vallásos életünk értékeit. Hogy meddig lesz ennek eredménye, az kiszámíthatatlan. Sajnos, az életviszonyok olyanak, hogy fiataljaink elköltöznek megélhetést keresni az ország gazdagabb vidékeire, városaiba Már jeleztük, hogy ha kicsi nyájunkból egy is elmegy, az is nagy veszteség nekünk. Ilyen kilátások sem veszik el a kedvünket a kapott sors vállalásától. Ennek a gyülekezetnek itt és most van tennivalója. A tervezett lelkészi lakás felépítésére pályáztunk a Széchenyi Terv támogatására. Hogy lesz-e valami támogatás belőle, azt mély homály fedi, mert nem olyan a csillagok járása felettünk. Bár csak javítani akartuk a lelkészi lakást, a Szakhatóság lebontásra ítélte veszélyesség miatt, így most nincs semmilyen papilakunk. Ha valami történik a jelenlegi szolgálattevő lelkészi családdal, az újnak valahol albérletben kell kezdenie, amint mi tettűk l2 évvel ezelőtt. E kilátástalanság nem reménytelenség. Munkánk eredményeként nekünk van, ahol lakni és addig küzdünk, amíg megvalósul az új századunk legnagyobb álma. Vannak, akikkel ebből az álomból valóságot lehet kovácsolni, vannak jó emberek és mindenek felett van Ő, a jó Isten. Unitárius hitűnkkel Benne bízunk, Beléje kapaszkodunk és, ahogy eleinket megtartotta ez az egyszerű hit, minket is meg fog tartani:

"Unitárius vallásomhoz halálomig hű maradok,

A templomba buzgón járok, minden munkámban helyt állok,

Egyházamat őrzőm, védem,

ISTEN ENGEM ÚGY SEGÉLJEN!" ÁMEN

A Füzesgyarmati Unitárius Egyházközség vezetősége a jubileum évében:

Balázsi László lelkész, a Magyarországi Unitárius Egyház főjegyző-püspökhelyettese, Balázsi Mária énekvezér, zsinati póttag, Gyáni Endréné gondnok, Kispálné Romvári Etelka pénzügyes, Bartha Jánosné, Varga Andrásné, Barna Lajosné, Simonné Bagdi Erzsébet, Kecse Sándorné Hati Katalin, ifj. Kovács Lajos presbiterek. Az egyházközség lélekszáma2002. január 1-én: 146.