Válasszatok még ma!!!

Józsué k. 24. r. 15. v.

Pál I. Kor. lev. 9. r. 6. v.

Ez ünnepen egyházunk régi és újonnan választott tisztségviselõinek beiktatásán, valamint egy fiatal szolgatársunk felszentelésén

Istentõl nyert pünkösdi lélekkel felvértezve indulunk a jövõ felé. Számunkra, akik szolgálatra szegõdtünk el, szinte

imádság Mécs László sokat idézett versének „ránk illõ”, néhány szakasza: „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot / messiás-mutató különös csillagok, / csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. / A többiek láttak egy síró porontyot, / de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, / mintha babusgatná a szép napkorongot. /…Isten tudja, honnan, palástot kerített, / aranyos palástot vállamra terített, / fejem fölé égszín mosolygást derített.” Fiatal lelkésztársunk is, saját bizonysága szerint, ilyen isteni-anyai áldással választotta,

vállalta ezt a palástos küldetést. Az ószövetségi intelem is ez apostoli példaadáshoz határozottságot kér: „Válasszatok

magatoknak még ma, akit szolgáljatok…, én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.” Amikor elszegõdünk Isten hívására

az Õ és Ember szolgálatára, bizony Ady Endréhez hasonlóan addig küzdjünk, amíg meg nem nyerjük a kikezdhetetlen

hitet, el nem végezzük futásunkat. Egy lelkésznek mindig az élet ütõerén kell tartania egész valóját: értelmét, érzelmét,

cselekvõ készségét. Annyi mindenhez hasonlítják a mi lelkészi szolgálatunkat, életünket. A jó pap olyan, mint az üllõ, a

súlyos kalapács alatt nemcsak a megmunkált darab formálódik, de minden ütés hatására az üllõ is erõsebbé válik. Azt

mondják, hogy a jó hangszerkészítõk napokon keresztül járják az erdõket, és kopogtatják a fákat, hallgatva azoknak a

„dallamát”, és így választják ki a legmegfelelõbbeket megálmodott hangszerük elkészítéséhez. Isten is így választ ki minket,

szépen szóló muzsika kell legyünk az Õ kezében, hang, ami a féktelen világ zajában megnyugtat, olyan hang, amirõl

majd a számadáskor elmondhatjuk: „Egy hang voltam az Isten énekében, / És kár lett volna el nem hangzani!” Nem éppen

vallásos világunkban szinte naponta meg kell harcolni a hitnek szép harcát. Amikor annyi ordas eszme uszul ránk, és

veszélyben vannak történelmi keresztény magyar értékeink, köztük unitárius értékeink is, csak úgy lehet eredményesen

futni, ha olyan bíztatás van mögöttünk, mint amilyent a neves egykori kolozsvári teológiai tanár, Simén Dániel írt egyik

könyvében ajánlásként: „Barátaimnak, akiket harcos hit tüze hevít!” Ha ez a tûz, pünkösdi láng nincs meg bennünk, szándékaink

nem jutnak el az emberek szívéhez. Nekünk mindig úgy kell dolgozni egyházunkban, itt az Anyaországban úgy

kell forgolódjunk, hogy szívünk felõl mindig Erdély legyen, az egyedüli magyar földön született egyház bölcsõje! Nincs szükségünk

szabadosságra, értékromboló divatokra. Nehezen tudom elképzelni, hogy e gyönyörû templom, vagy bármely istenháza,

vagy imaterem piacán az Úrasztala mellett férfi és nõpárok, kéz a kézben várják a lelkész házassági megáldását.

Szomorú látvány lenne istentiszteleteinken gyenge füvektõl gyenge lábon álló gyenge akaratú emberek homályos tekintetével

szembesülni. „Nem az egészségeseknek hanem a betegeknek van szükségük orvosra!”, hogy jöjjenek közénk és példaadásunk

által legyenek újra teljes értékû emberekké, Isten gyermekeivé! Van mi ellen és miért küzdeni bõven! Minden kívülrõl és belülrõl jövõ baj, nyomorúság ellen válogatás nélkül fel kell venni a küzdelmet. Számunkra a közel félévezredes lelkiismereti és vallásszabadság törvénye olyan erõforrás, ami kicsinységünkben is meg fog tartani. Akkor is, ha naponta érezzük, hogy mellõznek. Erdélyben magyar unitáriusokként nemzeti kisebbségben kellett küzdeni, az Anyaországban vallási kisebbségben kell harcot folytatni. Ez akkor is

igaz, ha lexikonokban, kiadványokban sokszor meg sem említik az 1568-as világméretû örökségünket. Ezzel nem lehet

egykori mártírjainkat kitörölni a történelmünkbõl, mint ahogy arra példát adtak, amikor Alvinczi György nagyharsányi vértanúnk emléktábláját csak több száz kilométer távolságban lehetett felavatni a helyszíntõl. Fájdalmas minden Pünkösd elõtt hallani a „nemzetegyesítõ” csíksomlyói búcsún és mindenhol, hogy az unitáriusok támadása ellen fegyvert fogott gyergyóiak gyõzelme emlékére gyûl össze búcsúra félmillió ember, köztük a sok unitárius is. Ilyen csata nem volt, ez történelemhamisítás. Ugye testvéreim, szolgatársaim, felszentelendõ lelkésztársunk, mennyi tennivaló párosul ahhoz az aranyos palásthoz, amit az Isten és édesanyánk

vállunkra kerített-terített? A nemrég elhunyt nagy pápa egyik itteni látogatásakor így imádkozott az égiekhez: „Minden

embert rád bízunk, mindenek elõtt a legvédtelenebbeket, a még meg nem született és a szegénységben, nyomorban születõ

gyermekeket. A fiatalokat, akik életcéljukat keresik, a munka nélküli embereket és azokat, akik éhségben és betegségben

szenvednek. Rád bízzuk a szétszakadt családokat, az idõseket, akik mellett nem áll senki, és mindenkit, aki elhagyatott

és reménytelen… Segíts fiaidnak és lányaidnak a próbákban, amelyeket a hétköznapok tartogatnak mindenki számára.

Add, hogy mindannyiunk közös fáradozásának köszönhetõen a sötétség ne gyõzhessen a világosság felett!” A Dalai Láma ír így: „Sose add fel! Bármi történjék is, ne add fel! Erõsítsd meg szívedet. Túl sok energiát fordítunk az ész fejlesztésére, ahelyett, hogy a szívünket edzenénk!” A Jézus terhe gyönyörûséges, sok áldozatot, lemondást kér, de szép hordozni. Isten szolgájának egyformán kell itt és most jó kereszténynek és jó magyarnak lenni. Ez a mi helyzetünkben elválaszthatatlan. E munkában áldjon meg minket, de fõleg

Téged az Isten! Ámen

B. L.